Az utolsó állomások

A nagy per

1955. március 4-én az állami bíróság újra vádat emelt Bruno Gröning ellen. A kifogás ismét az volt, hogy vétkezett a természetgyógyász törvények ellen. Egy további vádpontban gondatlanságból elkövetett emberöléssel is vádolták. 

Miután megkapta a vádiratot, barátaihoz fordult. 

"Kedves Barátaim!

Ezekben a napokban a sajtó és rádió kisebb-nagyobb célzásokkal, nagy felhajtással nyilvánosságra hozta, hogy a II. számú müncheni állami bíróság gondatlanságból eredő emberölés miatt vádat emelt ellenem.

Állítólag 1949 végén gyógyulást ígértem egy 17 éves, TBC-ben szenvedő fiatal lánynak, és ez visszatartotta attól, hogy orvoshoz forduljon, és szanatóriumba menjen. Vétkesnek tartottak ennek a fiatal lánynak az elhalálozásában.

Aki világos ésszel olvasta vagy hallotta ezeket a híreket, az felismerhette, mit akartak ezzel elérni. A barátaim között zavart kelteni, és a segítséget-keresőket visszatartani attól, hogy céljainkat és az általam nyilvánosságra hozott felismeréseket közelebbről megismerhessék. Minden eszközzel meg akarták próbálni, hogy a saját és a Gröning-Szövetség tevékenységét megakadályozzák.

Természetesen a dolgok másképp állnak, mint ahogy ezt előadják! Barátaimnak nincs szükségük arra, hogy magyarázkodjam, ők tudják, hogy én nem ígérek gyógyulást, és nem tanácsolok el senkit sem attól, hogy orvosi kezelést vegyen igénybe.

1952-ben felmentettek. Nem különös, hogy a "Kuhfuss eset"-et, amiről már 1949/1950-ben tudomásuk volt, csak az 1951/1952-es eljárásnál hozták fel ellenem, noha az iratok már akkoriban ismertek voltak?!

Nem feltűnő, hogy a nyomozásokat egy ellenem felújított bírósági tárgyaláshoz pontosan abban az időpontban indították el, amikor az 1953. november 22-én Murnauban életre hívott Gröning-Szövetséget a nyilvánosság elé terjesztették? Ugyanis a rendőrség 1954 januárja óta számos közösségvezetőt és barátot, valamint szövetségi tagot kihallgatott és felügyelet alatt tartott."

Az eljárás előkészületei két éven át húzódtak. Bruno Gröning védelmét jelentékenyen megnehezítették. Majdnem minden felmentő tanút elutasítottak, a vád tanúit azonban bebocsátották. Bruno Gröning két egykori munkatársa is köztük volt: Eugen Enderlin és Otto Meckelburg. Különösen Meckelburg - az első eljárásban még maga is vádlott - élesen Gröning ellen fordult. Mindent elkövetett, hogy ártson neki.

A gondatlanságból elkövetett emberölés a vádpontok között döntő szerepet játszott. Olyan esetről volt szó, ami Gröning "szervező ténykedésének" idejében történt. 1949 novemberében Emil Kuhfuss, a Sparkasse hivatalnoka 17 éves leányával, a mindkét oldali tüdőbajban szenvedő Ruthtal, résztvett egy Bruno Gröning előadáson.

Gröning rögtön felismerte, hogy a kislányon nem lehet már segíteni, és ennek megfelelően nyilatkozott egy ott lévő orvosnak. Meckelburg azonban hevesen ostromolta Gröninget, hogy foglalkozzon az esettel. Így jött létre az előadás után egy személyes találkozás Bruno Gröning és Ruth Kuhfuss között. Gröning bátorságra buzdította a lányt és rábeszélte az apát, hogy kilenc nap után keressenek fel egy szakorvost. Ezzel azt akarta elérni, hogy a leány, aki az orvosokról hallani sem akart többé, ismét orvosi felügyelet alá kerüljön. Az apa megígérte, hogy törődni fog ezzel.

A rákövetkező időkben lebonyolódó levelezéseket Meckelburg intézte, és ezek egyáltalán nem jutottak el Bruno Gröninhez. Csak 1950 májusában hallott ismét Ruth Kuhfussról. Az apa a közbenső időben könyörgő leveleket írt Gröningnek, és kérte, hogy meglátogathassa. Meckelburg azonban nem adta tovább a leveleket, hanem önhatalmúlag - Bruno Gröning tudta nélkül - egy találkozást szervezett Kuhfuss úrral. Meckelburg csak röviddel a kitűzött időpont előtt értesítette erről Gröninget, és rávette, hogy vele menjen.

Később Meckelburg azt állította, Bruno Gröning ígéretet tett a lánynak, hogy meg fogja gyógyítani. De ő maga volt az, aki biztosította az apát, hogy megpróbálja rábeszélni Gröninget, gyógyítsa meg a lányát. Meckelburg jó pénzforrást látott a Sparkasse hivatalnokában, amit ki akart használni, de ehhez szüksége volt Bruno Gröningre. E találkozás után Gröning szakított Meckelburggal.

Egyik súlyos vád, amit Gröning ellen emeltek az volt, hogy megtiltotta Ruthnak az orvosi kezelést. Ennek ellene szólt azonban az a tény, hogy ő maga, amit a vád tanúi igazolni tudtak, a lányt már első találkozásuk alkalmával orvoshoz küldte. Sőt, egy rádióbeszédében, 1949 őszén felhívta az embereket arra, hogy "tegyék ki magukat utóvizsgálatnak" A segítséget kérőknek állandóan azt tanácsolta, hogy legyenek bizalommal orvosuk iránt. 

Ruth Kuhfuss, akinek már a háta mögött egynéhány fájdalmas, de sikertelen gyógyeljárás volt, vonakodott, hogy további kezeléseknek vesse alá magát. 1950. december 30-án betegségének következtében meghalt.

Orvosi szempontból Dr. med. Otto Freihofer egy szakvéleményben így nyilatkozott a Ruth Kuhfuss esettel kapcsolatban:

"A józan megfigyelésnél minden laikusnak arra a meggyőződésre kell jutnia, ahogy Säckingen úr az egészségügyi hivatal oldaláról kinyilvánította, hogy a gyógyulás - tekintettel a ‚nagyon súlyos állapotra, ami az orvosi lelet szerint válságossá válhatott késedelem esetén - emberi számítás szerint kilátástalan volt. Éppen így, minden becsületesen gondolkodó orvosnak, aki a legújabb orvosságok birtokában nem akar lemondani a természet erőiről, Prof. Lydtin szakvéleményéhez kell csatlakoznia, ami szerint 1949. 11. 5. előtt nagy valószínűsége nem lehetett a gyógyulásnak. 

Véleményem szerint már az is több, mint csodálatos, hogy a beteg egyáltalán 1950 december 30-ig élt, ami azt jelenti, hogy Gröning hatására élethaladákot kaphatott.

Összefoglalva szeretném még szakvéleményemet azzal lezárni, hogy a következő állításokat, miszerint

• "gyógyulási kilátások fennálltak"

• "a beteg Ruth Kuhfuss életidejét meg lehetett volna hosszabbítani, ha Gröning úr soha nem jutott volna a közelébe" - nem lehet bizonyítani, és ezért ezek nem az igazságnak megfelelő állítások."

A Gröning elleni vádról, tekintettel a gondatlanságból elkövetett emberölésre, Josef Homann, volt középiskolai igazgató, egy 1956-ban fogalmazott írásában így nyilatkozott.

"Az igazságot a legvilágosabban a kulisszák mögött találhatjuk, ha a dolgokat megfordítva nézzük.

Próbáljuk meg ezt a nézetet a Kuhfuss esetben alkalmazni. Tehát, a TBC betegségben szenvedő leány a kezdeti stádiumban először Gröning úrhoz megy, és ő egy, ill. másfél évig ezt a TBC betegséget sikertelenül kúrálja. Ezt a fázist nevezzük A-nak. Ezután a leány, mint halálraítélt, elmegy a professzorokhoz, orvosokhoz és meghal a kezelésük alatt. Ez a B fázis.

Megkezdődik az eljárás. Az orvosok, mint szakértők lépnek fel. Ki kell deríteniük, ki az ártatlan. És fogadni merek, hogy mindegyik orvos, az egész orvosi fakultás, a világ összes gyógyásza a B fázis mögé állna azzal a megjegyzéssel: Itt trónol az ártatlanság a dicsőség fényében, mert, hogyan jövünk mi ahhoz, hogy felelősséget vállaljunk valamiért, amit valaki másfél évi kezelés alatt elrontott? Ez egyenesen nevetséges és abszurd volna!

És pontosan itt áll Gröning vád alatt a B fázisban. Ennél fogva az egész modern hagyományos gyógyászat, talán a tudósok milliói állnak vele szemben, akik összefogva demonstrálják ártatlanságukat!"

1957. július végén tartották meg München vidék ülnökbíróságának esküdtszéki termében a tárgyalást. A gondatlanságból elkövetett emberölés vádjában felmentették Bruno Gröninget, de a természetgyógyász törvények elleni vétekben 2000 DM pénzbüntetésre ítélték.

Noha az ítélet az első pillanatban pozitívnak tűnt, számára ez nem volt elfogadható. Ez egyenlő volt működésének végleges betiltásával. Ügyvédjének hibája által, aki az ítéletet sokkal pozitívabban ítélte meg, mint Gröning, nem ő fellebbezett, hanem az államügyész. A második tárgyalás 1958. január közepén zajlott le ismét Münchenben.

Szakítás a Gröning-Szövetséggel

Időközben, 1957 októberében vita kezdődött Bruno Gröning és a Szövetség vezetősége között, amelynek kicsinyes bürokratizmusa nagyon ártott Bruno Gröningnek.

A vitához az okot a perben meghozott ítélet adta, aminek következtében Bruno Gröningnek rövid időn belül 2000 DM büntetést kellett volna kifizetnie. Miután ő működéséért nem fogadott el pénzt, és emiatt nem rendelkezett elegendő pénzügyi eszközzel, a Szövetség már az eljárás kezdetén elhatározta, hogy fedezi a keletkező kiadásokat. De az, hogy a pénzbüntetés ide sorolható-e, az elnökségen belül vitatott volt. Hosszadalmas bürokratikus úton meg akarták vizsgálni, hogy a Szövetség egyáltalán köteles-e a 2000 DM-ot kifizetni. Csak ez után akartak azzal foglalkozni, hogy honnan és hogyan szerezzék meg a pénzt. Így előre látható volt, hogy a szükséges pénz Bruno Gröninghez – ha egyáltalán eljut – csak későn jutna el. A Szövetség tétlenül nézte, hogy Bruno Gröningnek börtönbe kell mennie, ha a büntetést nem tudja kifizetni. Ezáltal nyílt vitára került sor köztük, és végül szakításhoz.

Bruno Gröning így írt 62 oldalt átfogó "A Szövetség ténykedésének egyenlege" c. összefoglalójában:

"Ha ma összehasonlítást teszek a régebbi környezetem (az üzletelő Meckelburg, Enderlin, Schmidt és Hülsman) és a mai környezetem (a Szövetség elnökségi tagjai) között, akkor ugyanahhoz a végeredményhez jutok. Most is ugyanaz történt, mint akkoriban. Ma is, azok az emberek, akik a legjobb barátaimnak tűntek, hasonlóan viselkedtek, mint a barátaim annak idején. Akkor piszkos kezű ügyeskedők csaptak be engem. Ma barátok tagadtak meg, akik nyugodtan tudták nézni, hogy - a perek, az ítéletek miatt és azáltal, hogy nem kaptam segítséget, azáltal, hogy autó nélkül nem látogathattam meg a közösségeket, azáltal, hogy a sajtó üldözése ellen semmit sem tettek, azáltal, hogy csak zavart keltettek, azáltal, hogy senki sem volt jelen, ha olyanokra lett volna szükségem, akik a hagyományos tudásukkal és a közéletben való helyzetüknél fogva támogathattak volna és kellett volna támogatniuk engem, - nem jöhetett létre az, ami miatt itt vagyok ezen a földön.

Közülük egy barát sem vetette be magát, hogy harcoljon értem, senkinek sem volt bátorsága igazán kiállni értem. Semmi sem történt. Kicsinyes bürokráciával egyik határozatot hozták a másik után. Senki sem állt ki igazán értem, senki sem vetette be magát annak érdekében, hogy végre megszabadítson a perek folyamán ezektől a harcoktól, - a sajtó ellen, egy segítőért, egy autóért, piszkolódás és rágalmazás ellen stb. stb. Senki sem állt mellém, hogy tehessem azt, amiért itt vagyok ezen a földön, hogy megismertessem az embereket az életerővel, és hitre vezessem őket.

Hogy ehhez nyugalomra van szükségem, és nem lehetek mindig és mindig világi, külső behatások által akadályozva, hogy igazi védősáncra van szükségem, hogy zavartalanul működtessem azt, amit kaptam, arra nem gondolt senki sem, senki sem a barátaim közül, azok közül, akik a barátaim akartak lenni. És ez számomra megszégyenítő, számomra csalódás.

• Az üzletelők hasznot akartak húzni, ezek rossz embereknek bizonyultak. 

• A Gröning-Szövetség barátai túlságosan langyosak, egykedvűek, kényelmesek, nem akarom azt mondani, hogy rosszakaratúak.

De az eredmény ugyanaz.

Nem lettem szabad. Sok barát a Szövetségből nem tartotta meg ígéretét, minden intézkedésük csak gúzsba kötött engem."

Weisser visszalépett, és a Gröning-Szövetség, amelyet soha sem sikerült egyesületként bejegyeztetni, röviddel ezután felbomlott. Ennek a helyére lépett a "Verein zur Förderung seelisch-geistiger und natürlicher Lebensgrundlagen" (Egyesület a lelki-szellemi- és természetes életalapok elősegítéséhez). 1958-ban jött létre, és elnöke Németországban Erich Pelz, Ausztriában pedig Alexanader Loy lett. De ez az utolsó, még Bruno Gröning életében alapított egyesület sem tudta teljesíteni azt, amit ő elvárt. A jegyzőkönyvben még a neve sem fordult elő.

Szava elűzi a betegséget

A viták és harcok alatt Bruno Gröning működése tovább folytatódott. Így számol be többek között Dr Horst Mann 1957-ben, a Neues Blatt egy cikk–sorozatában "Szava elűzi a betegséget" címmel.

"Következő reggel Hamelből Sprigébe utaztam, a Deister melletti kis városkába. Itt is megalakult egy Gröning-közösség. A kiindulási pontot néhány ember gyógyulása adta. És itt is megtapasztaltam azt, mint azelőtt Schleswig - Holstein különböző helységeiben, Augsburgban, Hamelnban, Bécsben, Plochingenben és más városokban. Emberek álltak fel, és számoltak be nekem betegségeikről. Megnevezték az orvosokat, akik kezelték őket, elmesélték gyógyulásaikat, amit Gröningnek köszönhettek. És mindig készek voltak kijelentésüket esküvel megerősíteni.

"Már kisbaba koromban kiugrott mindkét csípőizületem" - mesélte az ötvenéves Julie Prohnert Hannoverből. "Később csak mankóval tudtam járni. Az orvos nem tudott szenvedésemen enyhíteni. Amikor Gröning egy előadását meghallgattam, erős reakciót éreztem. Hátam, ami már teljesen el volt görbülve, ismét kiegyenesedett. Ismét tudtam járni. Nem estem többé vissza ebbe a régi állapotomba."

"Izületi gyulladásban szenvedtem, és állandóan gennyes kiütések kínoztak. Gröning úr megszabadított ezektől" - mondta Wilhelm Gabbel Hamelnből.

"Epe - panaszaimat csak morfiummal tudtam enyhíteni" - számolt be Kurt Severit Evestorfból. " Bruno Gröningnek köszönhetem, hogy megszabadultam ettől a szenvedéstől." 

"Súlyos cukorbajom volt" - számolt be Robert Thies Springéből. "De még vészesebb volt a szívizom gyengeségem. Egyik sem kínoz már. Ezért köszönetet mondok Bruno Gröningnek." 

Ezeket lehetne tovább sorolni. Ezek az emberek, akik beszámoltak, különböző korúak voltak, férfiak, asszonyok és gyermekek. Sokféle betegséget soroltak fel, fejfájástól kezdve, ideggyulladás, isiász, epe- és vesebaj, egészen a súlyos szívpanaszokig és a különböző bénulásokig.

De volt még valami, ami nagyon meghatott. Sokan közülük nyíltan elmesélték a hallgatóság előtt, hogy Gröning által belső változást is megtapasztaltak. A siker hajszolását és az egoista beállítottságot a belső nyugalom, kiegyensúlyozottság és közösségi gondolkozás szelleme váltotta fel.

Ezekkel az emberekkel való beszélgetéseknél, akik Bruno Gröning által gyógyulást tapasztaltak, egy kérdés egyre jobban elhatalmasodott bennem. Minden embernél el lehet-e érni a gyógyulást – vagy bátrabban kifejezve – minden betegség gyógyítható? Hol voltak azoknak az erőknek határai, amelyek Gröningből kiáramlottak? [...] Nem adódhattak itt veszélyek? [...)
Legutolsó látogatásomnál feltettem neki ezeket a kérdéseket. "Nem tudok, és nem akarok senkit sem kényszeríteni" - válaszolta. "Ha valaki elzárkózik, és nincs meg benne a készség ahhoz, hogy felhasználja a rendhez ezt az erőt, akkor én sem vagyok hajlandó beleavatkozni. Ezt az embert csak arra szólítom fel, hogy a gonosz reteszét robbantsa fel, ami megakadályozza az üdvösséget."

Lenne még egy kérdésem: "Minden betegség különböző módon veszélyes. Tegyük fel, egy súlyos beteg, akit már több orvos feladott, megkér egyet, aki még a beteg életéért harcol, hogy hívja el Önt. Tud Ön még segíteni?"

"Igen" - mondta Gröning. Teljes biztonsággal mondta ezt. "Ha a beteg hisz benne, és az orvos bízik a hívatásában, a siker nem marad el. A közös bizalom hihetetlen erőt tud a betegben kifejteni. Gyakran akkor jön a siker a leggyorsabban, ha a beteg kétségbeesésében megragadja az utolsó szalmaszálat."

A per folytatása

Az 1958 januárjában lezajlott fellebbezési tárgyalásnál Bruno Gröningnek hátrányára volt, hogy a fellebbezést nem ő, hanem az államügyészség adta be. De nemcsak az akkori ügyvéd hanyagsága ártott neki, hanem Gröning új jogi tanácsadója is akadályokkal találta magát szemben a tárgyalás előkészületeiben, mivel nehezen jutott hozzá a szükséges aktákhoz.

Az első tárgyaláshoz képest további hátrányt jelentett az is, hogy az ellenfél tanúi sokkal határozottabban léptek fel. Úgy tűnt, hogy megegyeztek "az orvosi tilalom" pontjában. 

Így az ítélet ezúttal másképp hangzott.

Nyolc hónapi börtönbüntetés gondatlanságból elkövetett emberölésért, és 5000 Márka pénzbüntetés a természetgyógyász törvények megszegése miatt. Az ítéletet próbaidőre felfüggesztették. Anny Freiin Ebner von Eschenbach, aki az első és a második tárgyalásnál is jelen volt, ezt az ítéletet Németország szégyenének nevezte.

Bruno Gröning úgy nyilatkozott, azért büntetik, mert jót cselekszik.

Sérelmezte, hogy az egész per alatt senki sem érdeklődött arról, hogy következik be egy gyógyulás, még a saját ügyvédei sem. Ha megvizsgálták volna ezt a kérdést, akkor kiderült volna, hogy működését egyáltalán nem lehet más, orvosi kezelésekkel összehasonlítani. A pert be kellett volna szüntetni. De ennek a kérdésnek a tisztázása senkit sem érdekelt a tárgyaláson. Előre meghatározott véleményük volt Gröningről, és senki sem volt hajlandó ettől eltérni. De ez sem jelentette a per végét. Ezúttal Bruno Gröning fellebbezéssel élt. A tárgyalás időpontját 1959. jan. 22-ére tűzték ki Münchenben, a legfelsőbb bíróság előtt. De időközben Bruno Gröning életében tragikus dolog történt.

Útja Párizsban végződött

1958 késő őszén második feleségével, Josettel, akivel 1955 májusában kötött házasságot, Párizsba utazott, hogy az ottani rák-specialistával, Dr. Pierre Grobonnal megvizsgáltassa magát. A többszöri röntgen-felvételek kiértékelése szerint gyomorrákja volt, előrehaladott állapotban. Grobon azonnal meg akarta operálni, de Bruno Gröning ezt elutasította.

Visszatért Németországba, és előkészítette a közösségek karácsonyi ünnepségeit. December 4-én magnetofonra beszélt rá, hogy azt mindenütt lejátszhassák a karácsonyi ünnepségeken. Ezután ismét Párizsba ment feleségével. Eközben Dr. Grobon értesítette Dr. Bellangert, a híres ráksebészt, akinek klinikáján a Henner utcában, nem messze a Montmartre-tól, dec. 8-án került sor az operációra. Az orvosok számára az eredmény megdöbbentő volt, rosszabb, mint amit a röntgenfelvételek által sejteni lehetett, operáció már nem segített. A sebet azonnal bevarrták.

Josette Gröning így ír erről.

"Az orvosok számára érthetetlen volt, hogy Bruno külseje alig árult el valamit szörnyű, belső fájdalmairól. Nem tudták megérteni, hogy még normálisan tudott lélegezni, hogy anyagcseréje az utolsó hetekben is kifogástalanul működött, vérképe sem mutatott ki semmi rendellenességet. A betegség ilyen előrehaladott állapotában a beteg a legcsekélyebb táplálék felvételénél állandóan hány, és súlyos szenvedések közben lassan éhen hal. Brunonál ez nem így volt."

Az orvosok legnagyobb csodálkozására hamarosan felépült, és visszatért Németországba, ahol részt vett a karácsonyi ünnepségeken.
1959. január közepén az újonnan megalapított egyesület elnökeivel három napon keresztül megbeszélést folytatott és meghatározta, hogyan építsék fel a Művet. Az elnökök nem is sejtették, hogy ez volt vele az utolsó találkozásuk.

Január 21-én ismét Párizsba repült. Az ekkor jelentkező vastagbél elzáródása miatt elkerülhetetlen volt egy újabb operáció. 1959. január 22-én 9 órakor - ugyanabban az órában, amikor Münchenben a fellebbezési tárgyalás elkezdődött – operálták meg ismét. El kellett tűrnie azt, amit számtalan ember elkerülhetett az ő segítségével, saját magán azonban nem volt szabad segítenie.

Amikor azon a reggelen az altatás következtében még mélyen aludt, hirtelen heves vihar támadt Párizs felett.

Felesége így számolt be:

"A következő természeti jelenség is nagyon különös volt. 1959. január 22-én, amikor férjem még narkózisban volt, egy hirtelen keletkező vihar, villámlásokkal és dörgésekkel kísérve, elsötétítette Párizs derült egét. Olyan sötét lett, hogy a nappal ellenére is lámpát kellett gyújtani. A kórházi nővér nem győzött csodálkozni ilyen heves zivatar láttán.

.Az operáció utáni napokon Bruno hőmérséklete, vérnyomása, érverése teljesen normális volt. Két alkalommal fel is kelt, és kiült egy fotelbe."

25-én kómába esett, és a rákövetkező napon, 1959. január 26-án 13 óra 46 perckor meghalt Bruno Gröning a henner utcai klinikán rákban, ahogy az orvos a halotti bizonyítványban igazolta. Tényleg rák volt ez? Dr. Bellanger a második operáció után azt mondta:

"Bruno Gröning testében borzalmas, teljes belső elégés ment végbe. Számomra talány, hogyan tudott így ilyen sokáig élni és méghozzá anélkül, hogy borzalmas fájdalmakat kellett volna elszenvednie."

Bruno Gröning már évekkel azelőtt így nyilatkozott:

"Ha megtiltják nekem, hogy működjek, akkor elégek belülről."

Hogy Bruno Gröning hogyan viselte el ezt a keserű sorsot, egy levél tanúsítja, amelyet Dr. Grobon 1959. február 26-án írt az özvegynek.

"Ez teljesen természetes [az orvos Bruno Gröninggel szemben tanúsított áldozatkészsége és igyekezete], és mondhatom, hogy hatalmas támaszt jelentett Bruno Gröning bátorsága, akaratereje és különleges személyisége. [...] Krisztusi úton haladt.

Dr. Bellanger egy 1974 decemberében írott levelében csodálatát fejezte ki Bruno Gröninggel szemben.

"Bruno Gröning szeretőszívű, értékes ember, aki kiállt önmagáért, és méltósága még ma is csodálatot vált ki, tekintettel szenvedésére és halálára."

Bruno Gröning holttestét a párizsi krematóriumban hamvasztották el, és az urnát a dillenburgi Waldfriedhof-ban temették el.

A pert a vádlott elhalálozása miatt elintézettnek tekintették, végleges ítéletet sohasem hoztak.

A "herfordi csodadoktor", aki az emberek ezreinek adott gyógyulást, magányosan és elhagyatva halt meg egy kis párizsi utcában. Miért kellett ennek így történni? Miért kellett olyan keserűen szenvednie? Miért nem tudott sajátmagán segíteni? 

Csak így volt lehetséges, hogy szavai beteljesedjenek, ahogy manapság ezt számtalan sikerbeszámoló igazolja.

"Ha már nem leszek itt ezen a földön, mint ember, illetve, ha testemet már levetettem, az emberiség eljuthat odáig, hogy a gyógyulásokat és segítségeket mindenki sajátmaga megtapasztalhatja."