Korabeli tanúkkal készült interjúkInterjú Steurer úrral (korabeli tanú)Gyógyulás a pályaudvaron rövid időn belül. Steurer úr egy sztaniolgolyó segítségével megszabadult egy aknarobbanás által okozott fájdalmaitól. Interjú E. Süfferttel (korabeli tanú)Magánháznál történt gyógyulás asztmából. Bruno Gröning mindent átél a saját testén és bebizonyítja tudását. Interjú L. Schlüterrel (korabeli tanú)Bénák járnak, vakok látnak – egy gyermek visszanyeri a hallását Herfordban a Wilhelmsplatzon Interjú Loschek asszonnyalGyermek átéli, hogy egy asszony könnyezve feláll a tolószékből (korabeli tanú) Herford Korabeli tanú beszámolója2 spontán-gyógyulás:
Interjú Hinz asszonnyal (korabeli tanú)Isten műve nyilvánul meg a Traberhofon Interjú G. Kaltzzal (korabeli tanú)"Kelj fel és járj..." mondta Bruno Gröning és az asszony 20 év után felállt a tolószékből és járt. Interjú G. Clausennel (korabeli tanú)"Hirtelen egy fuvallatot éreztem a kezeimben és elmúltak a fájdalmaim." Interjú H.Steurer úrral (korabeli tanú)Bruno Gröning gyakran volt úton vonattal a segítségkérőkhöz. Egyik utazása közben a következő esemény játszódott le:
Bruno Gröningről és a szenvedő emberiség érdekében való működéséről az újságcikkekből szereztem tudomást. Szemben állt a gyorsvonat, ahonnan Bruno Gröning kinézett. Odamentem és kértem Bruno Gröninget, hogy segítsen rajtam, mert nagy fájdalmaim vannak. Bruno Gröning bement a fülkébe, és kiadott nekem egy sztaniolgolyót az ablakon. Azt mondta, tegyem a golyót a fájó testrészre és imádkozzam. Azután újra elindult a vonat. A fájdalmak egy aknarobbanástól, az aknaszilánkok által okozott sérülésekből származtak. Azóta hiányzik a jobb szemem és egyik karom. Bruno Gröning tanácsát azonnal megfogadtam és odatettem a golyót. Rövid időn belül elmúltak a fájdalmak. Nem is jelentkeztek újra. Gröning úr már az első pillanattól fogva nagy hatással volt rám. Az volt az érzésem, olyan ember, aki valóban tud segíteni. Pénzt sem kért a golyóért, hanem önzetlenül segített rajtam." Interjú E. Süffert korabeli tanúvalEgy szomszédasszonyom hozott össze Gröning úrral Münchenben. Tudta, hogy kb. 14 éve súlyos asztmám volt, és gyakran elhagyott az életkedvem. Kedvesen fogadtak. Bruno Gröning egy íróasztalnál ült, én pedig előtte, karjaimat és lábaimat nem keresztezve. Bruno Gröning felszólított, hogy nyugodtan és mélyeket lélegezzem. Mindketten ezt tettük, és ez elég humorosnak tűnt és nevetésre ingerelt. Be...ki...be...ki. Azután forróságot éreztem a lábaimban. Gröning úr szóbahozta a jól sikerült operációt, amin túlestem. Előtte egyetlen szó sem esett rólam. Megmagyarázta, hogy mindent a saját testén érez, és így tudja, hogy mi a bajom. Tudott a korábbi fertőző sárgaságomról, arról, hogy éjjelente gyakran fel kellett kelnem pisilni, hogy gyakran napokig nem volt székletem. Bruno Gröning egyszerűen tudott mindenről. Most már nem volt kedvem nevetni. Felszólított, hogy továbbra is így lélegezzem. Azután egy csúnya rohamot kaptam és az volt az érzésem, mintha egy sziklatömb alatt lennék. Gröning úr ugyanolyan hangosan lélegzett, mint én. Hirtelen, mikor már szinte megfulladtam, az volt az érzésem, mintha a fejemből a testemen keresztül a hasamig energia áramlott volna. Azután jól és szabadon tudtam belélegezni. Éjjel olyan nyugodtan aludtam, hogy férjem felébresztett. Meg akarta tudni, hogy élek-e még. Korábban az ágyban többet ültem, mint feküdtem. Olyan sípolva lélegeztem, mint mikor egy gyorsvonat befut a müncheni pályaudvarra. A Bruno Gröninggel való találkozás nagyon bensőséges volt. Egy lelki – szellemi kapcsolat alakult ki közöttünk. Bruno Gröning három sztaniollemezkét adott nekem, amelyeket a mellkasomra és a hasamra kellett tegyek. Azt mondta, hogy azután jól fogok lélegezni. Meg is tettem. Azóta többet nem volt rohamom. Interjú L. Schlüterrel (korabeli tanú) Herford, WilhelmsplatzHerford volt az a helység, ahol Bruno Gröning munkássága nagyobb méretekben megkezdődött. A sajtó is értesült és beszámolt róla. A segítséget keresők ezrével jöttek közelről és távolról, hogy itt segítséget kapjanak és meggyógyuljanak. A sok ember között állt Schlüter asszony a vak anyósával. Testileg nagyon gyenge volt és öltözködésnél, napi tisztálkodásnál állandóan segítségre szorult, stb. Schlüter asszony a következőkről számolt be: "Egy képes újságból szereztem tudomást a sok gyógyulásról. Többek között képeket is láthattam, amelyek a Herfordban történteket ábrázolták. Azt mondtam magamnak, ide el kell menj az anyóssal! Összepréselve, mint a heringek álltunk ott a sok ember között a Willhelmsplatzon, a 7-es számú ház előtt. Jobbra tőlünk kb. 30 ember, akik tolószékben ültek. Mindannyian vártunk és vártunk. Senki sem beszélt. Mindannyian feszültek voltunk és néztünk fel az erkélyre, ahol Bruno Gröningnek meg kellett jelennie. Már nagyon késő este volt. Akkor valaki kijött az erkélyre, hogy bíztasson bennünket. Azt mondta, hogy Bruno Gröning még más segítségkérőknél van."Legyenek türelemmel, Bruno Gröning biztosan eljön!" És így tartottunk ki három nap és három éjjel. Egyszerre ott állt Bruno Gröning és mindenki örült. Bruno Gröning arról beszélt, hogy mi mindannyian segítséget és gyógyulást keresünk, és Isten minden ember legnagyobb, leghatalmasabb orvosa. Azután felszólította a bénákat, hogy keljenek fel a tolószékekből."Tudtok járni! Álljatok fel!" Senki nem tette. Bruno Gröning újra bátorította a bénákat, hogy bízzanak az Úristenben és álljanak fel."Higgyétek el, hogy meg tudjátok tenni, álljatok fel!" Azután egyik a másik után állt fel a tolószékéből. Tudtak járni! Felfoghatatlan volt. Mindenkinek elakadt a szava. Az emberek sírtak ezt látva. Azután azt mondta Bruno Gröning: "A vakokat és a süketnémákat kérem, hogy jöjjenek a ház bejáratához." Odamentem az anyósommal, ahol többek között vele is beszélt Bruno Gröning. Ott a ház kapujánál Bruno Gröning átvett egy kb. 2 éves süketnéma gyermeket az anyja karjából. Megsimogatta a gyermeket és beszélt hozzá. Később egy hangvillát tartott a gyermek füléhez. Erre az elfordította a fejét. Egész pontosan megfigyelhető volt, hogy a gyermek most hallott. Egy másik gyermek visszanyerte a látását. Ezek voltak a legmeghatóbb jelenetek, amelyeket életemben láttam. Később hazautaztunk. Anyósom annyira visszanyerte a látását, hogy szabadon és önállóan tudott mozogni a házban. Állapota javult, úgy, hogy az öltözködésnél és mosdásnál már nem szorult segítségre. Bruno Gröning egyszerűen volt öltözve, mint bárki más. Mégis annyi szeretetet sugárzott ki, mint senki más. Az ember azonnal megbízott benne. Amit kisugárzott, az többet mondott, mint egy szóáradat." Interjú Loschek asszonnyal (korabeli tanú) Herfordból.Akkoriban Herfordban laktunk. Anyám és én véletlenül mentünk a Wilhelmsplatzra. Sok ember gyűlt ott össze. Bruno Gröning a 7-es számú ház erkélyén állt és beszélt hozzájuk. Rövid ideig megálltunk és érdeklődve körülnéztünk. Láttuk, hogyan állt fel egy asszony könnyezve a tolószékből és járkált. Mások is beszámoltak arról, hogy enyhültek fájdalmaik. Anyám sürgetett, hogy menjünk tovább, amit nagyon sajnáltam. Szívesen ott maradtam volna még. Ennek ellenére ez az élmény egész életemben végigkísért. Korabeli tanú beszámolójaAmíg a segítségkeresők a Wilhelmsplatzon Bruno Gröningre vártak, máshol a következő jelenetek játszódtak le: Az orvosok már feladták a szemtanúnk édesanyját. Hat hete nem volt széklete. Minden orvosi kísérlet, mint beöntés, hashajtó, stb. eredménytelen volt. Ehhez még hozzájött egy embólia. A szemtanú: "Mi, mármint az összes családtag, teljesen kétségbe voltunk esve. Minden szalmaszálat megragadtunk, hogy mégiscsak segítséget és gyógyulást találjunk édesanyánknak. Ebben a helyzetben hallottunk arról, hogy Bruno Gröning itt, Herfordban a Wittekind utcában egy súlyos betegnél volt. Odamentem. Már kb. húszan voltak ott, akik mind segítséget kerestek. A köszönésnél azt mondta nekem Bruno Gröning: "Menjen a konyhába. Ma este elmegyek magával az édesanyjához." Honnan tudta, hogy édesanyám miatt jöttem, nem tudom. Én semmit sem mondtam neki. A konyhában való várakozás közben a következőket éltem át: Időközben egy anya jött gyermekével. A gyermeknek súlyos szamárköhögése volt. Már messziről hallottuk a borzasztó köhögést. A gyermeket az anyjával hozzánk vezették be a konyhába. Bruno Gröning szeretettel megsimogatta a haját. Az anyához fordulva ezt mondta: "Ügyeljen gyermekére, egy negyedóra múlva sárga slejmet fog hányni." Bruno Gröning ezután kiment a konyhából, hogy a többiekkel törődjön. A gyermek egyszerre öklendezni kezdett. Még éppen fel tudtam kapni és a szenesláda fölé tartani, amibe belehányt. Ilyen hányást még életemben nem láttam. Később azt mondta Bruno Gröning az anyának: "A gyermek egészséges." Az anya azután elment vele, és a kislány már nem köhögött többet. Éjjel azután, 24 órakor elutaztunk édesanyámhoz Bielefeldbe. Útközben azt mondta Bruno Gröning, hogy nem kell aggódnom, mert a gyógyerő Istentől származik. Az embernek hinnie kell a Jóban. Továbbá közölte velem, hogy már most, útközben, foglakozik az édesanyámmal, szellemileg ráhangolódik. Mikor édesanyám hálószobájába bementünk, Bruno Gröning odaült az ágyára. Nagy örömmel láttam, hogy anyám tekintete már jelentősen tisztább volt. De a hasa mindenesetre még nagyon ki volt domborodva, mint egy hordó. Bruno Gröning beszélt hozzá és megfigyeltem, hogy édesanyám hogyan telik el újra életkedvvel. A szíve nyitva állt Bruno Gröning felé, hitt benne. Bruno Gröning egy pohár vizet kért az édesanyámnak és azt mondta, hogy az jót tesz neki. Friss vizet hoztam az udvarról a kútból, és anyám megitta. Apámhoz fordulva azt mondta Bruno Gröning: "Figyelje meg a felesége székletét és vizeletét. Meg fogja látni és csodálkozni fog, hogyan távoznak a salakanyagok és mi minden jön ki." Apám megkérdezte Bruno Gröninget, hogy mivel tartozik neki, mit fizessen. De ő csak annyit mondott, hogy az Úristennek kell megköszönjük és egy köszönő levélben írjuk meg, hogy mit éltünk át. A következő napon anyám beleiben elkezdődött a morgás-mozgás. Apám mondta, hogy hétszer rakta tele a WC-kagylót. Két nappal később anyám teljesen gyógyultan felkelt. Ez időtől fogva a lábsebei és a visszerei is meggyógyultak orvosi kezelés nélkül. A kezelőorvosa szóhoz sem tudott jutni. Az esemény az egész faluban beszédtéma volt. Mikor Bruno Gröning szemébe néztem, tudtam: itt áll egy mélyen vallásos ember! Lényének valami különleges kisugárzása volt. Ha nekem korábban valaki egy ilyen élményt mesélt volna el, azt gondoltam volna róla: "Ez becsavarodott!" Az embernek előbb sajátmagának kellett ilyesmit átélnie, hogy ezt el tudja hinni. Ez az esemény különleges élmény maradt számomra. Interjú Hinz asszonnyal (korabeli tanú)Egy ismerősömtől hallottam Bruno Gröning működéséről a Traberhofon. Ezért 2 napra odautaztam. Érkezésemkor legalább tíz-húszezer ember volt a lótenyésztő telepen. Bruno Gröninget még nem lehetett látni. Órákig vártunk rá. Azután megérkezett és az erkélyről szólt az emberekhez. Egész testemben áramszerű bizsergést éreztem. Mások is mozgolódtak, végtagjaik szinte repkedtek. Ilyesmit el nem hittem volna, ha nem magam éltem volna át. Néhány jelenlévő kiabálni kezdett: "Már nincs szükségem botra!" és "Újra tudok járni!" Nagyon szorosan álltunk ott egymás mellett, mégis keresztülfurakodtam a tömegen, mert az, ami ott folyt, nagyon érdekelt. Vöröskeresztesek segítettek egy embernek felülni, mert közönséges deszkákon feküdt. Segítségkérően nyújtotta fel kezeit, miközben folyt róla a verejték. Megkérdeztem tőle, hogy mi a baja, ő azt felelte: "Hadirokkant vagyok". Később ez az ember felkelt a fekhelyéről. Azután egy síró nagyapát láttam, aki a nyolcéves unokájával volt ott. A kisfiú nem tudott menni. Egy egyszerű kiskocsit ácsoltak neki össze deszkákból, hogy a gyermeket elhozhassák Traberhofra, Bruno Gröninghez. Az öregember sírva mesélte nekem, hogy az unokája most újra tud járni. Egy másik ember átugrott a kerítésen és én azt mondtam neki, hogy itt nem jó helyen járkál. Erre azt válaszolta: "Vasárnap még bénán, mankókkal jártam". Öt nappal később ugyanaz az ember kerítésen ugrott át! Nagyon boldognak látszott, és megmutatta a hadirokkant igazolványát. Ugyanott egy idős emberrel is találkoztam. Tolószékben ült. Elvesztette a gyógyulást. Emberek állították, hogy a gyógyulás nem tartós, és Gröning sarlatán. Hitt ezeknek a szavaknak. Az emberek éjjel-nappal ott tartózkodtak. Egész idő alatt, amíg a Traberhofon tartózkodtam, nem éreztem éhséget. A tömeg nem volt hisztérikus, mindenki hitte és remélte, hogy egészséges lesz. Amikor ezeket az embereket ott láttam feküdni a deszkákon vagy mankóra támaszkodva, annyira megrázott a látvány, hogy nem találtam szavakat és alig tudtam odanézni. Hiszem, hogy Bruno Gröningnek egészen különleges kapcsolata volt Istennel. Úgy éreztem, kár, hogy nem tudtam gyakrabban találkozni vele. Még ma is gyakran gondolok arra, amit átéltem. Interjú G. Kalz úrral (korabeli tanú)Kollégám édesanyja 25 év óta tolószékhez volt kötve. Mikor Bruno Gröningre terelődött a szó, azt mondtam: "Próbáld meg, kérd meg, hogy jöjjön el..." Ez azt hiszem, 1956-ban volt. Felvették a kapcsolatot Bruno Gröninggel, és ő megígérte, hogy felkeresi őket. Mikor Bruno Gröning megjelent, kíváncsiságból eljött a W. család néhány ismerőse. Az idős W. asszonyt kiemelték az ágyból, és a nappaliban Bruno Gröninggel szemben a tolószékbe ültették. Senki sem maradhatott a szobában, mindenkinek el kellett hagynia a helyiséget. Csak az idős W. asszony és Bruno Gröning maradtak ott. Mi többiek feszülten hallgatóztunk kint a nappali ajtaja előtt, hogy kihallatszik-e valami. Hirtelen hangosan és érthetően hallottuk Bruno Gröning szavait: "Kelj fel és járj..." Megesküszöm rá, hogy az idős hölgy azelőtt egyetlen lépést sem tudott tenni! Ahogy ezeket a szavakat hallottuk, semmi sem tartott vissza bennünket. Felrántottuk az ajtót és láttuk, hogy az idős W. asszony járni tudott. A kollégám felesége segítőkészen meg akarta fogni az anyósa kezét, de Bruno Gröning azt mondta, hogy W. asszony képes egyedül járni. Valóban felállt és járt, szabadon, teljesen egyedül! Mindannyiunknak könnyes lett a szeme, majdnem felfoghatatlan volt ez, de mi átéltük és saját szemünkkel láttuk! Bruno Gröning sem nem hipnotizálta az idős W. asszonyt, sem hozzá nem nyúlt, semmit sem csinált. Csak erősen a szemébe nézett és az mondta: "Kelj fel..." És íme, az asszony járt. Akkoriban azt gondoltam: "Vajon mégis van Isten?" Nem volt egyetlen ember sem a helyiségben, aki ne sírt volna az örömtől. Egyszerűen megkapó élmény volt. Továbbá azt mondta Bruno Gröning: "Ön most már tud menni." W. asszony a lakónegyed fő beszédtémája lett. Ez egy szenzáció volt. A hír futótűzként terjedt el."Az asszony tud járni!" Rövid időn belül kb. 200 ember jött el és mind látni akarták, hogy hogyan járkált W. asszony. Le és fel járkált az utcán, és bemutatta ezt az embereknek. Bruno Gröning nem kért pénzt azért, hogy eljött. Én csak jót tudok róla mondani, lényének egész különleges kisugárzása volt. W. asszony gyógyulása tartós volt. Interjú G. Clausen asszonnyal (korabeli tanú)Az ötvenes években az ueterseni légitámaszponton laktam. Egy napon Bruno Gröning ment el az ablakunk előtt, és a gyerekeim hívták fel rá a figyelmemet. Gröning urat az újságból ismertük. Abban a pillanatban, amikor Gröning urat az ablakból láttuk, azt gondoltam: "Vajon hová megy?" Mikor láttam, hogy a szomszédasszonyomhoz ment, utána mentem és bekopogtam. Megtudtam, hogy a szomszédasszonyom Bruno Gröning lánytestvére. Bevezettek a konyhába, és Bruno Gröninggel szemben, az asztalhoz ülhettem. Köztünk, az asztal széltében a nővére foglalt helyet. Bruno Gröning felszólított, hogy üljek szabadon, ne tegyem a karjaimat és lábaimat keresztbe, és figyeljek arra, hogy mit érzek. Azt mondta: "Vegyen fel annyi áramot, amennyit tud!" Aztán csodálkozásomra – mert ő távol ült tőlem – egy fuvallatot éreztem a tenyeremben, mintha belefújt volna valaki. Ezt tanúsíthatom. Azután nővére hirtelen és váratlanul fájdalmat érzett a lábában és jajgatni kezdett. Azt gondoltam: "Ezek az én fájdalmaim, melyek engem mindig gyötörtek". Akkoriban évek óta úgy éreztem, mintha a lábam nem hozzám tartozna, mintha csak oda lenne ragasztva. Ebből az állapotból még orvosi segítség sem tudott megszabadítani. Hangosan mondtam: "Ezek az én fájdalmaim, mindig ilyen fájdalmaim vannak!" Bruno Gröning erre csak egy szót szólt: "Voltak!" Ebben a pillanatban elmúltak a nővére fájdalmai, és én ismét teljesen normálisan éreztem a lábamat. Megszabadultam, nem voltak többé fájdalmaim, megint az enyém volt a lábam, és ettől a pillanattól fogva nem sántítottam. Egészséges voltam, és az is maradtam. Bruno Gröning nem kért pénzt, ellenkezőleg, még adott nekem egy sztaniol-lemezkét, amelyre az volt írva: "Isten áldása kísérje minden útján!" A látogatás fél óráig tartott, és utána teljesen egészségesen tértem vissza lakásomba. |
Steurer
úr: "A vonat, amelyben Bruno Gröning ült, befutott az innsbrucki pályaudvarra. A vonat rövid ideig állt ott. Bruno Gröning lehúzta a fülkéje
ablakát és kinézett. Én ugyanakkor várakoztam ennél a vágánynál. Erős fájdalmaim voltak.