Korabeli tanú G. Clausen
Éveken át tartó lábfájástól szabadult meg
Az ötvenes években az ueterseni légitámaszponton laktam. Egy napon Bruno Gröning ment el az ablakunk előtt, a gyerekeim hívták fel rá a figyelmemet. Gröning urat az újságból ismertük. Abban a pillanatban, amikor Gröning urat az ablakból láttuk, azt gondoltam: „Vajon hová megy?“ Mikor láttam, hogy a szomszédasszonyomhoz ment, utána mentem és bekopogtam. Megtudtam, hogy a szomszédasszonyom Bruno Gröning nővére. Bevezettek a konyhába, és Bruno Gröninggel szemben, az asztalhoz ülhettem. Köztünk, az asztal széltében a nővére foglalt helyet. Bruno Gröning felszólított, hogy üljek szabadon, ne tegyem keresztbe a végtagjaimat és figyeljek arra, amit érzek. Azt mondta: „Vegyen fel annyi áramot, amennyit tud!“ Aztán csodálkozásomra – mert ő távolabb ült tőlem – egy fuvallatot éreztem a tenyeremben, mintha belefújt volna valaki. Ezt tanúsíthatom. Ezután nővére lába hirtelen, teljesen váratlanul megfájdult és jajgatni kezdett.
Azt gondoltam: „Ezek az én fájdalmaim, amelyek mindig gyötörtek.“ Akkoriban évek óta úgy éreztem, mintha a lábam nem hozzám tartozna, mintha csak oda lenne ragasztva. Ebből az állapotból még orvosi segítség sem tudott megszabadítani.
Hangosan mondtam: „Ezek az én fájdalmaim, mindig ilyen fájdalmaim vannak!“ Bruno Gröning erre csak egy szót szólt: „Voltak!“ Ebben a pillanatban elmúltak a nővére fájdalmai, és én ismét teljesen normálisan éreztem a lábamat. Megszabadultam, nem voltak többé fájdalmaim, megint az enyém volt a lábam, és ettől a pillanattól fogva nem sántítottam. Egészséges voltam, és az is maradtam.
Bruno Gröning nem kért pénzt, sőt még adott nekem egy sztaniol-lemezkét, amelyre az volt írva: „Isten áldása kísérje minden útján!“ A látogatás fél óráig tartott, és utána teljesen egészségesen tértem haza.